Az ezeréves magyar katolikus egyház legmegalázottabb, legfájdalmasabb sorsa az övé – 50 éve hunyt el Mindszenty József

Magyarország utolsó hercegprímása 50 esztendeje hunyt el, Bécsben.

de ez ugyanúgy nem sikerült nekik, mint sok egyéb ördögi tervük.

A Vas vármegyei Csehimindszenten született Pehm József pápai prelátus, később veszprémi püspök, majd esztergomi érsek 1942-ben változtatta meg családnevét, amit egy levélben így indokolt: „Németországban irtózatos propaganda folyik annak igazolására, hogy hazánkat nevek szerint németek lakják.” A németes apai név dacára felmenői többségében magyarok, az életében döntő szerepet játszó édesanyát – „Amivé lettem, anyám érdemeinek és imáinak köszönhetem”, írja – Kovács Borbálának hívták. 

Első ötvenhárom esztendejében is fontos személyisége a hazának és az egyháznak: plébános Zalaegerszegen, címzetes apát, a Dunántúlon templomok, plébániák építtetője, megszentelője; a magyarországi legitimizmus egyik legelkötelezettebb híve, nemcsak a kommunistákkal, a köztársaságiakkal, de Horthyval és a nyilasokkal sem szimpatizál. 1944 őszén három paptársával együtt

A nyilasok letartóztatják, Sopronkőhidára viszik, ahol például Bahcsy-Zsilinszkyt is kivégezték. Ő a győri püspök, Apor Vilmos közbenjárására átkerül házi őrizetbe, és ott is marad a szovjet bevonulásig, ami átmeneti (bő három esztendei) szabadságot jelent majd számára.

Érdekes a sorsát Apor Vilmoséval együtt vizsgálni. Egy hónap különbséggel születtek, ugyanabban az évben (1915-ben) szentelték pappá mindkettőjüket. Április másodikán emlékeztünk Apor vértanúhalálának nyolcvanadik, most pedig Mindszenty száműzetésben bekövetkezett elhunytának ötvenedik évfordulójára. Apor áldozata egyszeri, ragyogó tett, a mártírok dicsfényével, az ateista hódítók fegyverétől elveszejtve,

Az ezeréves magyar katolikus egyház legmegalázottabb, legfájdalmasabb sorsa az övé, de hogy nem teljesedett be rajta keresztül az egész nyáj elveszejtésére szőtt terv, az ő kitartásának érdeme is.

Bármit is tett ötvenhárom éves koráig, mindaz, ami miatt ma emlékező cikket írunk róla és boldoggá avatása a Szentszék döntésére vár, azok az 1945-öt követő eseményekből fakadnak. 

Végéhez közeledett a második világháború, a szovjet csapatok keresztülözönlöttek az országon egy új tatárjárás nyomában egy új török hódoltságot hozva, a kommunisták szándéka szerint cezúrát vonva a magyar história addigi és azt követő korszaka közé, amikor – talán szimbolikusnak szánva a pillanatot –

Az új főpásztorra maradt a feladat: megóvni, tovább vinni a várható kíméletlen támadások ellenére a katolikus egyházat. Ez a küzdelem, ez a harc, ez a kálvária lett Mindszenty osztályrésze; ez az ő attribútuma, sorsa, lényege.

tiltakozott a felvidéki magyarság deportálása és a magyarországi németek kitelepítése ellen egyaránt; ellenzett minden, a keresztény élet (sajtó, hitoktatás, katolikus intézmények) elleni politikai támadást; természetesen a köztársasági államforma bevezetését is. Akár egymagában, hivatala által megpróbálta biztosítani azt a bizonyos kontinuitást az ezeréves Magyarországgal, amit a kommunisták leginkább meg kívántak tagadni.

1948. december 26-án tartóztatták le a hazaáruló, diktatúrát építő, egy idegen állam helytartójaként működő rendszer pribékjei hűtlenség, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés vádjával. (Hogy valami jól hangzó köztörvényes is legyen közte, valutaüzérkedéssel is megvádolták.) Amikor elvitték, azt mondta titkárának:

1949. február 8-án Olti Vilmos vérbíró életfogytiglani börtönre ítélte.

Személye azonban megkerülhetetlen maradt, nem véletlen, hogy amikor 1956 októberében kitört a forradalom, az akkor már a nógrádi Felsőpetényben őrizet alatt lévő főpapot a rétsági harckocsizó ezred egysége kiszabadította és Budapestre vitte.

A Nagy Imre-kormány rehabilitálta Mindszentyt, aki november 3-i rádiószózatában a forradalmat méltatta, az ország egységének megőrzésére hívott fel. („A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot.”)

A november 4-i szovjet támadás hírére az Egyesült Államok nagykövetségén kért menedékjogot, amit meg is kapott, ám

Tizenöt esztendőt töltött ott, gyakorlatilag fogságban, hiszen az épületet nem hagyhatta el. Végül az amerikaiak, Kádárék és a Vatikán megállapodásával külföldre távozott.

A pápa 1974-ben üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, ami az egyébként is beteg idős papot lelkileg is megtörte, a következő évben meghalt. Végakaratának megfelelően Mariazellben temették el, Magyarország teljes felszabadulásáig csak ideiglenesen:

– rendelkezett. Ez később, amikor megtörténhetett, okozott némi zavart, hiszen 1991. május 4-i temetésekor még nem hagyta el az utolsó szovjet katona az országot, de a vörös csillag (képletesen a szabad választásokkal és szó szerint is a Parlament tetején) már kialudt.

Az őt elítélő Olti Vilmosról tudjuk – Kerényi Lajos atya mint kórházlátogató pap találkozott vele –, a halálos ágyán meghasonulva, rettegve várta az irgalmat. Eközben az ÁVH pincéiben megalázott és megkínzott Mindszenty sírja a főszékesegyházban várja a tiszteletüket lerovó zarándokokat. II. János Pál, elégtételt is szolgáltatva a pápaság részéről, még 1991-ben ellátogatott a bazilikába, és imádkozott a hercegprímás hamvainál. Esztergomban, a vár alatt, tér viseli a nevét. 

Nem mintha ez az ő életáldozatán bármit módosítana. Szent Margit a halála pillanatában az Úrral volt, szentté vált, ezt a katolikus egyház kicsit megkésve, 673 évvel később ismerte el. Ennyit talán nem kell várnunk a huszadik század „fehér vértanújának” kanonizálására, aki megszenvedte a legsötétebb eszmék hatalomra jutását, de minden kín ellenére végül neki is köszönhetően

és – ahogy püspöki jelmondatában megfogalmazta: devictus vincit – legyőzetve győzött.

***

(Nyitókép: Mindszenty Alapítvány)